Fókusz

– Az a célunk, hogy az egyforma gondolkodású keszthelyieket megpróbáljuk összehívni, hogy eszmecserét folytassunk nemzetünk, és a magyar társadalom jelenlegi helyzetéről, jövőjéről. Ezért hívtuk meg most az első alkalommal Horváth Szilárdot, a Magyar Televízió Híradójának a főszerkesztőjét, hogy mesélje el nekünk, hogyan készül egy híradó műsor, amelyet az egész ország néz. Milyen információk birtokában történik a szerkesztés, van-e szerkesztői elve, s a híradó összeállításánál van-e teljes autonómiája, vagy van-e még egy kontroll fölötte. Ez az, ami érdekel bennünket. A másik dolog, hogy ha Keszthelynek a társadalmi történetét végigtekintjük, akkor mindig is voltak itt civil szervezetek, Keszthely egy polgárváros volt. A jelenlegi kormánynak is az a célja, hogy egy polgári társadalmat hozzon létre. A polgárság az nem egy homogén társadalom, hanem egy inhomogén populáció, tehát vannak iparos– és vannak értelmiségi rétegei is. Újra létre kellene hozni valami ilyesfajta kapcsolatot, hogy Keszthelynek újra legyen egy intellektuális jellege. Egy egyszerű paraszti társadalomban is a tisztességes parasztember a magyar társadalomnak egy polgára. A kormányzat alapcélkitűzése a polgári társadalom felépítése, ami nem megy máról holnapra, ez egy több generációs feladat. Az európaiak számára az angol polgári társadalom jelenti a klasszikus példát, s ez különösen a kelet-európai országokban van így, ahol negyven évig nem épült a polgári társadalom, az ismert okok miatt. Tehát mi nem egy politikai fórumot akarunk létrehozni ezekkel az összejövetelekkel, hanem párbeszédet kezdeményezünk. A bevezető előadás arra jó, hogy az ötórai tea mellett kialakuljon egy eszmecsere, amely a jelenlegi társadalmi problémákkal foglalkozik, s ezáltal mindannyian gazdagodunk.
– Keszthelyen számos civil szerveződés van. Ön szerint elképzelhető-e, hogy ezek a szerveződések megtalálják az utat egymáshoz?
– Ez egy borzasztóan nehéz kérdés. Talán egy olyan meghatározó egyéniség kellene ehhez, mint dr. Réthelyi Jenő nyugalmazott főorvos, aki Keszthelyen mindenkinek csak Jenő bácsi, s aki a legnehezebb időkben is meg tudott alapítani egy Tájak Korok Múzeumok Klubját, s azt össze is tudta, s tudja tartani. Sajnos az idősebb generáció rendelkezik csupán azokkal az adottságokkal, amelyekkel ezeket a csoportokat össze lehet tartani. Hogy a különböző rétegek civil szerveződéseit hogy lehetne egymással összehozni, homogenizálni, arra talán a szociológusoknak vannak módszereik.
– Egy ilyen kis mikrovilágban, ahol mi élünk, talán szociológusok nélkül is egymásra találhatnának ezek a polgári csoportosulások.
– Igen, Keszthelyen a legkülönbözőbb rétegek már egymásra találtak, egyebek mellett van egy jelentős vállalkozói réteg, van egy erős értelmiségi réteg is. Bizonyára akad ebben a városban olyan meghatározó egyéniség, aki ezeket a szerveződéseket integrálni tudná. Bár sokkal kézenfekvőbb lenne, ha egyszerűen meghívnák egymás összejöveteleire a többi csoportosulás képviselőit, s megismerve egymás tevékenységét, a váro- son belül felgyorsulhatna a valódi polgárosodás folyamata.
Cservenka György

– Hány érmét láthatunk most itt?
– Jaj, ezt ne kérdezze. A számukat bizony nem tudom. Inkább azt mondom: körülbelül ötven kilónyi pénzt állítottam ki. Ez csupán töredéke az egésznek, a többi otthon pihen. Részben, mert annyi pénz szállítása nehézséget okoz, részben, mert a hely sem volna elegendő a teremben.
– Ezt a hatalmas gyűjteményt nem csodálhatjuk igazán hosszú ideig. Mi ennek az oka?
– Sajnos, nehezen oldható meg ennek a felbecsülhetetlen értéknek a védelme. Minden kiállításomat saját erőből hozom össze, pénzt nem kérek semmiért, legfeljebb az utazásért. Gazdag István

Biztonsági őrökre azonban szükség van, s bizony őket nem tudom megfizetni. Sokat köszönhetek a honvédségnek, amely szinte minden segítséget megad egy-egy kiállításhoz. A kötődés persze nem véletlen: a hadseregben én előadóművészként dolgoztam húsz éven át. Mellette pedig az eredeti mesterségemet, a fodrászatot műveltem. Amit az érmekről tudok, autodidakta módon sajátítottam el, a létező szakirodalmakat olvasgatom, gyűjtöm, tagja vagyok az Éremgyűjtők Országos Egyesületének, rendszeresen részt veszek az általuk szervezett találkozókon, aukciókon.
– Milyen pénzeket hozott el Hévízre?
– Papír– és fémpénzeket vegyesen. Igyekeztem úgy összeállítani a tárlatot, hogy abból a nézelődők szinte minden ország pénznemét megismerjék. Van itt kínai, görög, Srí Lanka-i papírpénz, láthatóak az arab területek pénznemei is. Hoztam hibás bankókat, van olyan ezer forintosom, amelynél a számnál hiányzik az egyes, és csak a nullákat nyomtatták. Ez igen nagy ritkaságnak számít. Itt van a teljes Kossuth-bankó sorozat. A szabadságharc után arra, aki ilyen papírpénzt dugdosott otthon, halál várt. Miután a bemutató a millenniumi programsorozat keretében került közönség elé, elhoztam Árpád-házi, sőt, vegyesházi királyaink arany– és ezüst dénárjait, forintjait. Minden uralkodónk pénzét lehet látni. Megfigyelhető, miként változott az érmék formája, feliratozása, anyaga, elnevezése. Számos pénzen a szándékos pénzrontás jelei figyelhetők meg. A gyűjtemény egy része.

A királyok ugyanis gyakran éltek ezzel a lehetőséggel bevételeik gyarapítása érdekében. Sok aranypénzben jelentős mennyiségű ólom található például. Most egyébként pontosan a pénzrontás, pénzverés témájában kutakodom.
– Honnan tudja beszerezni az érméket?
– Eleinte nem volt könnyű. Jártam árverésekre, ha kellett, megvásároltam a pénzt, csak hogy ne hiányozzon a repertoárból. (A családom sokáig haragudott is rám emiatt a megszállottságba menő hobbi miatt.) Persze, ez ma is így van, de a médiáknak és a kiállításoknak köszönhetően egyre többen ismernek meg, s bizony gyakran kapok postán újabb és újabb bankókat, vagy éppen megkeresést, jelzést arról: hol érdemes „gyűjteni”, ki tud nekem régi pénzeket vagy országok pénzeit felajánlani. Úgy érzem, a szakmában ma már van nevem.
– Észrevehető-e, hogy a középkori gyűjteménye miatt a millenniumi évben az eddiginél is több kiállításra invitálják?
– Hogyne; rengeteg meghívást kapok az utóbbi időben, aminek őszintén örülök. Ez a hévízi alkalom nekem különösen nagy ünnep, mivel ezzel a 15. tárlatomat nyitották meg. Erkölcsi elismerést jelent a közönség gratulációja. Az pedig még soha nem fordult elő velem, hogy egy bemutató alkalmával a házigazda településtől emléklapot kaptam. Ez a hévízi gesztus igen jólesett.Nagy álmom, hogy egyszer állandó kiállításom legyen. Sajnos, nem tapasztalok e téren pozitív hozzáállást senkiben, holott a magángyűjteményem országos szinten is egyedülálló. Bízom benne, hogy egyszer valóra válik ez az elképzelésem.
Antal Anita

Felújított szaktantermet avattak a szakközépiskolában

Március 8-án avatták fel ünnepélyes keretek között a keszthelyi Vendéglátóipari Szakközépiskola 5.700 ezer forintos költséggel felújított számítástechnikai szaktantermét.
Az ünnepségen az önkormányzat képviseletében jelen volt Hegedüs László alpolgármester és Csiky Pál, a polgármesteri hivatal művelődési osztályának vezetője. Amint azt Muszatics László, az intézmény igazgatója elmondta: az iskola pályázaton nyert pénzt a már elavult számítógépparkja lecseréléséhez. Így alakult ki a húsz munkahelyes szaktanterem, amit Menyhárt László igazgató-helyettes mutatott be az ünnepségen.

Gregosits Imre, felesége, Irén és Gabi lányuk 1994 óta laknak a Kertvárosban is – másik otthonuk Svájcban van. Hol Irén, hol Imre utazik ottani házukba, s intézi a folyamatban levő ügyeket (beszélgetésünkkor éppen Irén a „soros”, ő van most Luzern-ben). Kertvárosba a szép környezet és a jó levegő vonzotta őket: Gabinak – aki 17 éves korában, 21 évvel ezelőtt egy súlyos autóbaleset következtében szenvedett maradandó sérüléseket – jó levegőre volt szüksége a gyakran párás, ködös luzerni helyett. Másik lányuk férjével és két gyermekével továbbra is Svájcban él.
Gregositsék évtizedek óta küldik a különböző segélyszállítmányokat, adományokat magyar rászorulóknak. Komoly szerepet vállaltak abban, hogy az adományozó kedvű svájciaktól összegyűjtsék, és Magyarországra juttassák azokat a holmikat, amelyek itt, nálunk még nagy segítséget jelentenek például egy idősek otthonának, egy kórháznak, de akár rászoruló magánszemélyeknek is.
– Elég sok levelet kapunk, amelyben kérések érkeznek – mondja a családfő. – Nemrég ellátogattunk egy olyan szegény idősek otthonába, ahol ágyneműhuzatra nem volt pénz, az emberek a csupasz matracokon feküdtek. Hamarosan sikerült megszereznünk Svájcban egy szállodától ezer garnitúrát – éppen újra cserélték –, így aztán nemcsak ide jutott elég, hanem még két másik helyre is.
Amint mondják, a svájciak szívesen adnak – de meg is akarnak győződni arról, hogy adományaik elérkeztek oda, ahova ők szánták. Gregositsék éppen ezért dokumentálnak mindent. Három hatalmas dossziéban sorakoznak az eddigi megkeresések, az adományozásról szóló újságcikkek, a köszönőlevelek – ha jönnek. Ebben ugyanis mi magyarok nem járunk az élen. És ez is az egyik oka annak, hogy egyre kevesebben adnak szívesen Magyarországra.
– Sajnos, míg a világon mindenhol természetes, hogy az emberek megköszönik, amit kapnak, itt Magyarországon nem az. Ha valaki Vietnamban kap egy tolókocsit, hálás érte, és ír anynyit, hogy köszönöm. De a magyarok többsége nem; inkább természetesnek veszik, hogy a „gazdag svájciak” adnak. Nemrég történt, hogy meg tudtam volna szerezni ingyen egy egymillió forint értékű szállítmányt, de végül mégsem én kaptam meg, mert mondtam, hogy Magyarországra lesz...
A másik ok, hogy némelyek lemondanak az adományozásról az az, hogy olyan hercehurcával jár a holmik behozatala, amit lassan már csak az igazán elszántak csinálnak végig. Komoly orvosi igazolást kell beszerezni a ruhaneműk behozatalához, ilyen-olyan papírok – az ajándékozási levél kevés –, egyszóval törvényeink, rendeleteink nem csinálnak nagy kedvet az adakozáshoz.
– De aztán amikor már behozta az ember, még ha sok kínlódás árán is, és eljuttatta oda, ahol várták, akkor én is mindig azt mondom, hogy megérte.
Voltunk szegények is, tudjuk, mi az hogy nincs. Akkor is segítettünk, amikor nem volt semmink; ez nálunk alapadottság. Bennem az ‘50-es évek hagytak mély nyomot, amikor megtanultam, mi a szegénység. Szó szerint ritkán laktunk jól, és kilátástalan volt a jövő is. Akkoriban annyira meg kellett alkudniuk az embereknek, amennyire én nem tudtam, és amint megnyílt a határ, mentem. Feleségem Kárpátalján nevelkedett, és ő is a saját bőrén tapasztalhatta, mi a nyomor. Azt hiszem, ezek a gyerekkori élmények azok, amelyek arra vezettek bennünket, hogy ahol tudunk, segítsünk másokon.
Kalmár Mónika

Március 6-án, hétfőn este érkezett a bejelentés a keszthelyi rendőrkapitányságra, hogy a gyenesdiási strand előtti nagyparkolóban egy lángoló autó áll, mellette egy összeégett személy fekszik.

A vizsgálat során a rendőrség megállapította, hogy T. T. 68 éves svéd–magyar állampolgár (aki már hosszabb ideje Szombathelyen élt) feltehetően bérelt autóval aznap érkezett a területre. Autója ismeretlen körülmények között kigyulladt, és ő belehalt égési sérüléseibe. Az elsődleges helyszíni adatok arra utalnak, hogy T.T. önkezével vetett véget életének – tudtuk meg dr. Bertalan János keszthelyi rendőrkapitánytól. A gépkocsiban erre utaló feljegyzéseket, sőt, könyvet, az autó közvetlen közelében műanyag benzines kannát is találtak. Az ügyben a rendőrség folytatja a nyomozást.