Kitüntetettek

A cunami dél-kelet ázsiai pusztításáról a mai napig is tudósítanak a médiák. A borzalmas képek még a tv képernyőjéről is nagy hatással vannak az emberekre, de mindezt a helyszínen látni szinte feldolgozhatatlan. Dr. Benedek György, a Városi Kórház sebészeti osztályának vezető főorvosa gyógyítani ment a helyszínre.

Mufida asszony segítette Benedek doktor munkáját.

– Szükség volt sebész szakorvosra, s pillanatok alatt döntöttem az utazás mellett – emlékezik vissza dr. Benedek György. – A misszió révén Srí Lankára kerültünk, s Colombóból mentünk tovább Ampara városába, ez mintegy 20 kilométerre volt Kalmunaytól, ahol a két táborban elhelyezett húszezer ember talált menedéket.
– A gyógyításon kívül miben látja főorvos úr ennek a missziónak a jelentőségét?
– Az Európai Unióhoz való csatlakozásunkkal egy olyan nagy közösségbe kerültünk, amely részt kell vállaljon a világ bármely részén történő katasztrófák esetén a segítségnyújtásban. Egy olyan csapatot kell ennek a közösségnek kiállítania, amelynek gyakorlata van ilyen helyzetekben. Mi ebben még újak vagyunk. Egy ilyen, egész földrészt érintő katasztrófa esetén egy több hónapos programmal lehet segítséget nyújtani. Ilyen esetekben az első időszakban más a feladat, mint a második, a harmadik héten, más-más specialistákra van szükség, más-más végzettségű embereket igényelnek a feladatok. Ebbe a rendszerbe lépett be különböző karitatív csatornákon keresztül Magyarország is. Minket úgy fogadtak, hogy az Európai Unió tagállamából, Magyarországról érkeztünk. Mindazok, akik ott voltunk, bekerültünk egy nyilvántartásba, s ha netalán egy újabb hasonló katasztrófa történik a világban – s ilyenek mindig vannak –, akkor mint az EU tagállam megfelelő szakembereiről, tudják, hogy mikor és milyen feladatra vagyunk alkalmasak. Az első hetekben a traumatológiai intenzív ellátásra, utána a traumatológiai sebészeti ellátásra van szükség, majd a járványügyi szakemberek következnek, majd a szűrés és a higiénia szakemberei veszik át a munkát. Ebben mi még mint önkéntesek veszünk részt, gazdagabb országoknak apparátusuk van erre a feladatra. Örülünk annak, hogy önként bekapcsolódhattunk ebbe a munkába, s megálltuk a helyünket. A munkánkat ott a helyszínen is nagyra becsülték, s egyedüliként a mi csoportunkat hívta meg az ottani területi orvosi felügyelő a saját lakására. A munkánkról az ellátott betegek véleménye is pozitív volt. Természetesen mi az 56 táborból csak kettőnek az ellátását végeztük a kollégáimmal.

– A híradásokhoz viszonyítva mi fogadta önöket a helyszínen?
– A híradások a számtalan tragédiafilm hatására már nem tűnnek annyira sokkolónak. A helyszín az más, az mellbevágó. A látvány hatására az első időszakban inkább temetői hangulat uralkodott rajtunk, szinte nem is szóltunk egymáshoz. Három héttel a tragédia után még mindig emberi maradványok lógtak ki a romok alól, s ez nagyon megrázó volt.
– Nem voltak kommunikációs gondjaik?
– Az előző csoportban már dolgozott egy tanárnő, aki elég jól beszélt angolul, s ő fordította nekünk a tamilt angolra. Tőle az első pár nap után megtanultuk az ellátáshoz legszükségesebb szavakat és a köszönést is. A csoportok pedig angolul kommunikáltak. Naponta 100-120 beteg ellátását végeztük, s összességében közel 1500 ember gyógyulását tudtuk elősegíteni.
– Orvosilag milyen körülmények között végezték a gyógyítást?
– A terem egyik felében a sebész, a másik felében a belgyógyász dolgozott egy-egy segítővel. Az egyik táborban kiszűrtünk három beteget vérhas gyanújával. A japán higiénikus csoporttal ellenőriztettük a mellékhelyiségeket, akik rögtön intézkedtek a latrinák szivattyúzásáról. Nagyon jól, szervezetten dolgozott az apparátus. A magyar ember számára elképzelhetetlen, hogy egy sebet a legyek beköpjenek. Itt minden sebet beköptek, s ezt még a kollégák sem mindig bírták gyomorral. Törés esetén a röntgent megcsinálták ugyan, de esetenként nem volt gipsz, s a találékonyságunkon múlott, hogy összeragasztott kartonokkal tettük sínbe a sérült testrészt.

– Sikerült már feldolgozni az ott látottakat?
– Az itthoni kerékvágásban, a megszokott környezetünkben elterelődik a figyelem, de azt hiszem, egész életemben lesznek olyan pillanatok, amelyekben felidéződik az ott töltött idő, s a pusztítás látványa.
– Megváltoztatta a gondolkodásmódját az ott töltött idő?
– Meg, s azt hiszem, hogy személyiségemben is megváltoztam. Van egy régi közmondás, s ezt az Indiába látogatók szokták mondani: aki egyszer volt Indiában, az nem úgy tér onnan vissza, mint ahogy oda érkezett. Ezt érzem én is, s ez változtatta meg a személyiségemet. Az ember sokkal türelmesebb és toleránsabb lesz. A keleti emberek egymás iránti viselkedése, ahogy a tragédiából talpra tudnak állni, ez hatással van. A pusztítás nagyságából azt is megtudhatjuk, hogy milyen kis pontok vagyunk ebben a világban, s mire képesek a természeti erők.
– Az ott élők mentalitásukban miben különböznek a mi világunktól?
– A hinduk, a muszlimok nagyon toleránsak egymással egyebek mellett vallási téren is. A városban, ahol laktunk 80 százalékban hinduk, s kisebb százalékban muszlimok éltek. Minden hajnalban zengett a város a müezzin hangjától, ahogy az hangszórókon felerősítve mondta a Koránt. Európában ez a kisebbség felé irányuló tolerancia elképzelhetetlen. Az esteleges helyi harcok mögött mindig az érdek, a pénz áll, s nem a hitbéli különbség.
– Visszamenne abba a világba?
– Bár nehezek a körülmények, de megszerettem az embereket. A kedvességük kárpótol az általunk tolakodónak vélt kíváncsiságukért, a mentalitásuk másságáért. Meg kell értsük és el kell fogadjuk őket, s ez által válik számunkra vonzóvá az a világ.

„Biztosan állítható, hogy a szűkebb és tágabb közösségért végzett áldozatos és eredményes tevékenysége – az emberek százainak, ezreinek, a társadalom legkülönbözőbb csoportjainak átadott tudás, a cselekvésre és alkotásra való késztetés, a felélesztett, megőrzött szellemi, tárgyi örökség, a hagyomány ápolása és bemutatása – nemzetünk és az ország kultúráját hívatott gyarapítani, megismertetni, olyan nemes cselekedet, amely a társadalomtól és a közösségeitől elismerést és köszönetet érdemel.”

Ezek a mondatok január 22-én, a Magyar Kultúra Napján hangzottak el, amikor dr. Kölüs Gábor professzornak, a Georgikon Kar örökös Primus Magisterének a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Honvédelmi Minisztérium által szervezett ünnepségen pedagógusi életművéért átadták a Falvak Kultúrájáért Alapítvány által életre hívott „Magyar Kultúra Lovagja” kitüntető címet. A Honvédelmi Minisztérium nevében Iváncsik Imre politikai államtitkár szólt arról, hogy az elismerést ugyan a honvédelem és a társadalom kulturális kapcsolatai területén működő társadalmi szervezet adta át, de azok javaslatára, akik a legjobban ismerik dr. Kölüs Gábor tevékenységét. Az a társadalmi szervezet, amely úgy ítélte meg a professzor tevékenységét, hogy lovagias tetteivel közvetlenül hozzájárult a magyarság életminőségének javításához. Az ünnepségen a Szent Korona mellett állt sorfalat történelmi korok katonáinak díszőrsége, s itt a hagyományoknak megfelelő ceremóniával ütötték a Magyar Kultúra Lovagjává Kölüs professzort.
Kölüs Gábor Sarkadról indult, s 1946-ban Keszthelyen szerzett agrármérnöki diplomát. Kisebb kitérők után 1958-ban kerül vissza Keszthelyre, amikor kinevezték a tanszékvezetőnek a Növénytani és Állattani Tanszékre. Tudományos munkásságát felsorolni is nehéz lenne, számos elismerés, kitüntetés birtokosa, 1998-ban átveheti a Professor Emeritus kitüntetést. Tudományos művei, s a munkásságáról szóló dokumentációk megtalálhatók az Egyesült Államok, Anglia könyvtáraiban és számos nemzetközi életrajzi lexikon is őrzi nevét, s tevékenységét. Gyermekkorától kötődik a zenéhez, klasszikus zenét tanult, s hegedűtudását évtizedeken át osztotta meg a hallgatósággal, s szerepelt a Magyar Rádió műsoraiban is. Keszthelyre visszakerülve dalárdát alapít, s megszervezi az egyetem első néptánccsoportját, amelynek a kísérő zenekarában is alapítóként jegyzik nevét. Évtizedeken át számos hazai és külföldi fellépésen ismerték el a Georgikon Népi Együttes és a Guzsaly Népi Együttes tevékenységét, s az utóbbi elnyerte a „Népművészet Mesterei Arany Oklevelet” is. Tudományos munkássága mellett folyamatosan részt vett Keszthely kulturális életének alakításában. Szervezte az egyetemi diáknapokat, a sárgulási ünnepségeket, s számos egyetemi és városi ünnep közreműködője, szónoka is volt. Szülővárosában és Keszthelyen is díszpolgárrá választották, s 2002-ben elnyerte a Zala Megyei Önkormányzat alkotói díját is.

Dore Nagy Aladár Cserszegtomajon látta meg a napvilágot, iskoláit Keszthelyen, majd Pécsen, a Nagy Lajos Gimnáziumban végezte. Eredetileg az üvegművességet tanulta ki, majd az órás szakmát is elsajátította. Szinte gyermekkorától fest, ám igazán az 1957-es évektől jegyzik akvarellistaként.

Kiss Bódog Zoltán átadta az alkotói díjat.

Számos művével találkozhatott a közönség a veszprémi Bakony Múzeumban, s számos önálló kiállítással mutatkozott be, így többek között Nagykanizsán, Hévízen, Kaposváron, Körmenden és szűkebb hazájában, Keszthelyen, ahol a Goldmark Károly Művelődési Központ Egry József Képzőművészeti Körét is vezette, vezeti immár 17 éve. Dore Nagy Aladár Zala Megye Önkormányzatának alkotói díját a megyei közgyűlés január végi ünnepi ülésén vehette át Kiss Bódog Zoltántól, a közgyűlés elnökétől.
– Már gyermekkorodban is rajzoltál, vonzott a képzőművészet, de hol kezdődött el igazán a festői pályád?
– Vonzott a művészet, a zene, de végül a festészet lett életem meghatározója. 1957-ben a veszprémi múzeum hirdetett egy képzőművészeti pályázatot, öt képemet küldtem el, s a megyei lapból tudtam meg, hogy az alkotásaim elnyerték a zsűri tetszését. Így indult, s a sajtóban megjelent képei alapján már keresték a munkáimat. Éveken keresztül számos kiállításon vettem részt a Bakony Múzeum által hirdetett pályázatok révén, s így a legnagyobb alkotók – Halápy János, Bartha László Udvardy Erzsébet, Mikus Gyula – képei mellett az én akvarelljeimet is megismerte a közönség és a szakma is. Csodálatos érzés volt ez akkoriban.
– A tudásodat igyekeztél megosztani másokkal is, hiszen az Egry József Képzőművészeti Körben számos tanítványod nőtte ki magát.
– Öröm volt számomra, hogy a kezdők lépéseit irányíthattam, segíthettem a tehetségek kibontakozását. Számos tanítványomat vették fel főiskolára, s többen azóta már a saját útjukat járják.
– A Dore féle akvarelleknek különleges hatása van, ez miből adódik, hiszen – minden látszat ellenére – ez a festészet egyik legnehezebb műfaja?
– Sajátos technikával készülnek a képeim, nem vízszintesen festek, hanem mintegy 45 fokban döntöm meg a rajlapot. A lefolyó víz által a színek, s a kép is különleges hatást nyújtanak. Évek alatt alakult ki ez így, de ettől váltak sajátossá a képeim.
– A képeid jelentős része a Balatonról készül, annak adja vissza a sokszor utánozhatatlan, sokszínű arcát.
– Az igazán nagy festők, akiket a Balaton festőinek tartanak, itt éltek a tónál, s igazán soha nem tudtak betelni e sokszínű látvánnyal. Egry József egy életet szentelt a tónak, hogy megpróbálja visszaadni titkait a szeszélyes évszakok mindig változó tükrében. Én horgászok, s így van alkalmam a csónakból ellesni a hajnal fényeit, a nádasok mellett meghúzódó horgászokat, a víz rezzenéseit, a víz színének szinte követhetetlen változásait. A Balatont csak itt élve lehet festeni, hiszen a sok év óta kiismerhetetlen, színeiben, rezzenéseiben millió változást tükröző tó megismeréséhez egy élet is kevés.

A határ nem annyira valaminek a végét jelenti, mint inkább valaminek a kezdetét. A határ kétértelmű fogalom. El is választ és össze is köt. A kultúrák sajátosságai talán éppen a találkozási-ütközési pontokon és az átlépések folyamataiban a legszembetűnőbbek – olvashatjuk a kiállítás meghívójában Frida Balázs sorait. A „Határ-esetek” című, közel 10 ezer évet átfogó vándorkiállítás vasárnap délután nyílt meg a keszthelyi Balatoni Múzeumban. Az idei első tárlaton a látogató választ kaphat arra, milyen szerepet is játszanak életünkben a határok. A határ létezik földrajzi-fizikai értelemben, határ lehet az életkor, az idő, a társadalmi helyzet, a szokások, a vallás. Mindannyian egy kisebb közösségen keresztül kapcsolódunk egy nagyobbhoz, egy társadalmi csoporthoz, egy nemzethez. A tárlat a neolitikumtól, azaz Krisztus előtt 8000-től ad átfogó képet az európai uniós csatlakozásunkig, bemutatva azokat a régészeti, történelmi, néprajzi tárgyakat, amelyek a határok, a kerítések, vagy akár a társadalmi korlátok fogalmához kötődnek. Az április 14-éig Keszthelyen látható tárlatot dr. Müller Róbert köszöntőjét követően a kiállítást szervező Vas Megyei Múzeumok igazgatója, dr. Horváth Sándor ajánlotta az érdeklődők figyelmébe.