Visszatekintő

Az 1980-as évek vége, a ‘90-es évek eleje elhozta a politikai rendszerváltozás idejét Magyarországra. 1990. tavaszán megtörténtek az első szabad országgyűlési-képviselő választások, amelyet ősszel a helyhatósági választások követtek.

Tíz éve, 1990. október 26-án tartotta alakuló ülését a keszthelyi képviselő-testület, amely a következő személyekből állt: Egerváry Péter, Farkas Lajos, dr. Iglódi Endre, dr. Jakus Péter, Józsa Ottó, dr. Kaszás Tamás, Kenesei Zoltán, Király István, dr. Kovács Pál, dr. Kulcsár Péter, Pál Ferenc, Pintér Attila, dr. Raák Endre, dr. Szabó Imre, dr. Szelestei Tamás, Tar Ferenc, Villányi Pál, Wentzely Dénes és Zámbó Zoltán. A tizenkilenc városatya bár politikai hovatartozását tekintve nem volt egyforma, közös volt bennük a lelkesedés, a változás okozta izgalom és a tenniakarás.
Az alakuló ülésen a testület 17 igen 1 nem és 1 tartózkodással választotta a város polgármesterévé dr. Szelestei Tamást. Döntött a testület arról, hogy pályázatot ír ki jegyzői munkakör betöltésére, és a megyei önkormányzati képviselőjének jelölte dr. Raák Endrét.
Kezdetben kéthetente ülésezett a testület, számos helyszínen; mivel a Városháza felújítása 1992-ben fejeződött be, addig hol a Balatoni Múzeumban, hol a zeneiskola nagytermében, a HEMO-ban vagy a Kossuth 42. udvari tanácstermében jöttek össze a képviselők. Bár a napirendi pontok száma az első időkben általában a fő ügyeket tekintve nem haladta meg a négyet, az egyéb ügyek között alkalmanként 5-6-ot tárgyaltak, mégis rendszerint késő éjszakába nyúló üléseket tartottak. Nem volt egyszerű a feladat: az új utat kellett kijelölni, az önkormányzatiság alapjait kellett lerakni, amelyhez még két évig a szükséges törvényi háttér sem volt teljes.
Az ünnepi esemény utáni következő ülésen, november 9-én került sor a kórházigazgató kinevezésére. Dr. Forró István 1990. február 12-től megbízott igazgatóként már ellátta e feladatkört, s elnyerte a testület bizalmát. Kinevezését követően az ülésen elmondta: „szigorú gazdasági tevékenység szükséges, hiszen 15 millió forint hiányzik a kórház működési költségeiből.”
November 23-án megkezdték a Városgazdálkodási Vállalat és a Költségvetési Üzem tevékenységének áttekintését, és megválasztották az alpolgármestereket is: dr. Szelestei Tamás kérésére egy jogászt és egy gazdasági szakembert szavaztak meg a képviselők dr. Kulcsár Péter és dr. Jakus Péter személyében.
December 7-én már a városatyák előtt volt a Szervezeti és Működési Szabályzat tervezete első olvasatban, és tárgyalták az utcanevek megváltoztatásáról szóló előterjesztést is. Hamarosan megismerkedhettek a keszthelyiek az új nevekkel, csak emlékeztetőül néhány példa: ekkor lett a Felszabadulás útja Tapolcai út, a Münnich Ferenc Meggyfa utca, a Vörös Hadsereg útja Szalasztó utca, a November 7. utca Lóczy Lajos, a Szabad nép pedig Városház utca. Több utcanév a lakosság kérésére maradt, a Gagarin például ezért nem lett Laky Demeter vagy Nagy Imre utca.
1991. február 22-én megtörtént a jegyző kinevezése: dr. Sas Gábor lett a Hivatal vezetője.
Az idő haladtával többekben lankadt a lelkesedés, és erősebb lett a csalódás. Az első komoly kritikát Wentzely Dénes fogalmazta meg, aki 1992-ben lemondott képviselői mandátumáról.

Dr. Czoma László
a térség országgyűlési képviselőjének üdvözlő szavai
(elhangzott az 1990 október 26-i alakuló ülésen)

„[...] Az Önökkel való együtt munkálkodás nekem, mint országgyűlési képviselőnek nemcsak kötelességem: ez történelmi parancs. Hiszen Önöket ugyanaz a nép választotta meg helyi képviselővé, amely engem országgyűlési képviselővé; ily módon ezen az úton együtt kell haladnunk.
Kívánom, hogy a képviselő urak négy év múlva elmondhassák: sikeres emberek – ám nemcsak személyükben, hanem az eredmények tekintetében is. Hogy tudják: maradandó értékteremtés folyt, amelyre méltán lehetnek majd büszkék. [...]
Nagyon anakronisztikusnak tűnhet, de sajnálom, hogy Keszthely nem tud egy saját köztársaságot alapítani, hogy nem tudja függetleníteni magát az országos gondoktól. Éppen az eskütétel alatt vontak blokádot az országban. A történelemkönyvek azt tanítják, hogy ez a forradalmi helyzet, amikor a nép nem tud a régi módon élni, a hatalom birtokosai pedig nem tudnak a régi módon uralkodni. Fontos, hogy a türelmetlenség, idegeskedés helyett a békesség, az értékteremtő munka ideje következzen már. Ennek a nemzetnek nem elsősorban a gazdasági bajai nagyok, hanem a morális megcsúszása veszélyes.
Egy új rend mindig a régi romjain épül, ám a történelem során látható, kevés az az érték, amit sikerült átmenteni. Gondoljanak vissza 1918-ra, 1919-re, ‘20-21-re, 1944-re, ‘45-re, ‘48-ra, ‘50-re, 1956. október 23-ra, 1956. november 4-re, aztán gondoljanak Kádár végnapjaira, a Grósz-féle rendszerváltási kísérletre, a Németh-kormány frissített káderügyeire, a mostani helyzetre.
Az értékeket menteni kell, tovább kell vinni! [...]”

– Visszagondolva 1990. október 26-ra, a városi önkormányzat alakuló ülésére a Balatoni Múzeumban, az valóban történelmi pillanat volt! Sajnos nem tartósítható és aligha ismételhető. Ünnepeink némelyike, akár egy pillanat hasonló érzéseket kelthet az emberekben, de azok többnyire évente ismétlődnek, így az idő koptatja őket, eleve más a hőfokuk, hatóerejük. A rendszerváltozás ünnepi aktussá lényegült pillanatát nem az idő, hanem a valóság, az ünnepet követő hétköznapok munkái, döntései, a környezet történései koptatták meg. Úgy gondolom, hogy mi tizenkilencen akkor, ott tiszták voltunk, jószándékúak és tettrekészek.. Sajnos a hamisság már mindjárt ott settenkedett taxisblokád képében, és valami formában azóta is fel-feltűnik, jelen van, részt követel magának.
Nagy a változás tíz év elteltével. A változások egy részére valóban szükség volt. Kellett a magántőke, a vállalkozók megjelenése, részvételük a folyamatokban. Kár viszont leképezni a nagypolitika jellemzőit, a pártpolitika sajátosságait, a frakciók éles szembenállását, a kemény stílust, a bizalmatlanságot. Az indítékokban sajnos a kelleténél nagyobb szerepet kap a hatalomvágy és a pénz. Nézetem szerint egy kisváros lakossága, önkormányzata olyan közel van egymáshoz, feltételezi egymás pontos ismeretét, hisz azonos gondok, célok motiválják őket, így természetes lehetne a jobb ismeret, a feltétlen bizalom és a nagyobb összefogás. Persze, Keszthelyen is nélkülözhetetlen a BECSÜLET – ma és minden ciklusban, minden időben...

– Bár bizonyos szempontokból nehezebb volt a képviselők dolga akkor, mint most – hiszen egy járatlan úton kellett elindulnunk -, mégis nagy lendülettel álltunk munkába. Nem voltak vitamentesek az üléseink, de úgy emlékszem vissza, hogy nagyon jó együttműködés alakult ki a képviselők között. Legfontosabb feladatunknak az önkormányzatiság működési feladatainak megteremtését tartottuk, amelyhez szükség volt a szervezeti keretek kidolgozására, illetve a mozgástér megállapítására. Ez azért is volt jelentős, hogy az önkormányzat a saját területén belül súlyozni tudja a feladatokat, rangsort tudjon felállítani.
1990 óta folyamatos gondot jelent, hogy a helyi önkormányzatiságnak részben hiányoznak a gazdasági feltételei. A város szempontjából megkülönböztetünk kötelező és nem kötelező feladatokat; a kötelező feladatok tulajdonképpen minden településre annak nagysága, illetve az intézményhálózatának mértéke szerint hárulnak. Ez tehát egy adott dolog; a városok közötti különbséget az önként vállalt feladatok adják. Keszthely idegenforgalmi város, illetve a régió kulturális központja is, és ez sajátos feladatokat jelent, sajnos, folyamatosan hiányzó gazdasági alap nélkül.
Az elmúlt tíz év alatt az önkormányzat működéséhez szükséges strukturális elemek azonban kialakultak, és bár az önkormányzatok jogai időnként csorbulnak, ezt a folyamatot generálisan visszafordítani azonban már nem lehet; én ezt tartom az elmúlt évtized legnagyobb eredményének.

– A tíz évvel ezelőtti események valójában lassan 12 éve kezdődtek. ‘88-89 tájékán voltunk néhányan, akik úgy gondoltuk, ha már Budapesten megmozdult valami, az jusson el Keszthelyre is. Ebben nagy érdemei voltak Csengey Dénesnek, aki az országos MDF-elnökségben is kulcsszerepet töltött be; mivel ő Keszthelyen lakott, hát itt is tett azért, hogy bekövetkezzen a változás. Mi annak idején együtt jártunk egyetemre, ezért aztán a kapcsolatunkból adódóan összedolgoztunk, ha úgy tetszik.
Az első mozgalom tehát országosan és helyi szinten is az MDF volt; Dénes összejöveteleket szervezett. Volt egy olyan gondolata, hogy beszélgessünk azokról a témákról, amelyek a nemzetet érintő fontos kérdések, és ehhez hívjunk meg neves előadókat. Így lett az első két vendégünk Huszár Tibor szociológus, Bibó-kutató, és Makovecz Imre. „Kérdések és válaszok” címmel indítottuk el ezt a sorozatot, amelyre később még meghívtuk Konrád Györgyöt, Pető Ivánt, Csurka Istvánt, Lengyel Lászlót, Kósa Ferencet és Király Zoltánt. Annyian voltunk, hogy nemcsak a terem volt zsúfolásig – a Korona étterem adott otthont a fórumok jórészének – hanem még kívülről, az ablakon át is nézték, hallgatták az emberek az előadókat.
1990-ben aztán az országgyűlési képviselő-választások után sor került az önkormányzati képviselők megválasztására. Mi tizenkilencen akkor azt gondoltuk, hogy az álmainkat maradéktalanul meg tudjuk majd valósítani. Menet közben tapasztaltuk, hogy a bürokrácia bizony meglehetősen lassítja a folyamatokat...
Én a kulturális, oktatási és sport bizottság elnöke voltam. Úgy gondoltam, Keszthely akkor mondhatja joggal, hogy a Balaton fővárosa, ha egyrészt olyan szépek, rendezettek az utcái, a terei, másrészt ha rangos rendezvényekkel szolgál a vendégeknek. Volt egy olyan elképzelésem, hogy Keszthely legyen a fesztiválok városa, a programok érjenek egymásba tavasztól őszig. Ekkor indult újra a Helikon, megrendezésre került az első Balaton Fesztivál, volt Magyar Műhely találkozó, amely azonban sajnos két év után elsikkadt, és találkoztak itt a közép-európai magyar írók is. 1993-ban létrehoztuk a színház-alapítványt; a színház azóta nagy örömömre közös ügy lett, bízom abban, hogy most meg is fog valósulni.

– Nagyon kellemes emlékeim vannak a tíz évvel ezelőtti napokról. Tizenkilencen voltunk a testületben és a négy év alatt hárman gondolták úgy, hogy nem nekik találták ki a képviselő-testületi tagságot, így visszaadták a mandátumukat.
Arra jól emlékszem, hogy az alakuló ülésen egy ellenszavazattal választottuk meg polgármesternek dr. Szelestei Tamást, majd következett az alpolgármester-választás, ahol engem is jelölni akartak, azonban én ezt nem vállaltam; a későbbiekben a jogi és ügyrendi bizottság elnöke lettem.
Újszerű volt a munka, ráadásul mindjárt az első napokban rendkívüli körülményekkel találtuk szemben magunkat: a taxisblokád zajlott éppen akkor. Emlékszem, még válságstábot is létrehoztunk, hiszen meg kellett szervezni az ellátást.
Végtelenül lelkes volt a társaság, és a gondolkodásunk mentes volt mindenféle pártoskodástól, ideológiáktól. Szinte valamennyi ülésen legalább 18-an voltunk; bár éjszakába nyúlóak voltak a tanácskozások, mindenki tette a dolgát. A lelkesedésen túl jó volt tapasztalni azt a széleskörű összefogást, ami a munkánkat kísérte.
Külön gondot okozott, hogy a jegyzői kérdés megoldatlan volt; aztán amikor úgy gondoltuk, megoldottuk, ám rövidesen kiderült, hogy mégsem. Ez elég nagy terhet rótt a csapatra. Változtak az osztályvezetők személyei is, sőt, az egész struktúra átalakult: a működő hét vagy nyolc osztály helyett lett négy, és a hivatal létszámát is radikálisan lecsökkentettük 55 főre.
Ami engem érintett, azok közül azt tartottam a legfontosabbnak, hogy áttekintettük a bizottság tagjaival együtt az összes hatályban levő tanácsi rendeletet, utána külső szakértők bevonásával elvégeztünk egy egységesítést: amelyiket idejétmúltnak tartottuk, azt hatályon kívül helyeztük – körülbelül a rendeletek felét -, és rengeteget módosítottunk. Amit nagyon nagy eredménynek tartok az az, hogy 1992-re egységes szerkezetbe tudtuk foglalni a hatályban levő rendeleteket.

– Sok naivitással, de nagy aktivitással álltunk neki a közfeladatoknak 1990-ben, és menet közben ki-ki az aktivitásának megfelelően szerzett tapasztalatokat az önkormányzatiság működéséről. Bár az eltelt évek alatt megfogalmazódtak olyan kritikák, hogy nem volt elég dinamikus az a testület, hogy többet lehetett volna tenni, de annyira új volt a feladat, hogy mi sem ismertük a saját mozgásterünket.
Azt ki kell emelni, hogy nem volt jellemző a politizálás: a maga naivitásával az a testület igyekezett mindig a város ügyét szolgálni, az adott ügyekben a jó megoldást megtalálni. Talán ezen a téren történt a legnagyobb változás az évek során.
Persze, időközben lettek tapasztalataink, és a rendszer is változott, hiszen ma már nem azt jelenti a képviselő-testület, mint akkor. A politikai pengeváltások kísérő jelenségei lettek az üléseknek, amit én személy szerint nagyon sajnálok. Meggyőződésem, hogy egy ilyen léptékű városban, mint Keszthely, a feladatok túlnyomó többsége nem olyan természetű, hogy politikai síkra kellene terelni.
A polgármesterséget azért vállaltam, mert eddigi életem során mindig sikerült egyfajta koordinációs tevékenységet ellátnom, egy cél érdekében össze tudtam hozni az embereket. Bíztam abban, hogy ez a testületen belül is sikerül majd, de be kell vallanom, hogy az elmúlt két év során tett erőfeszítéseim – a más irányba ható erők miatt – hiábavalóknak bizonyultak.
Úgy gondolom, a politikai csatákat nem önkormányzati szinten kell megvívni, mert az inkább elválasztja egymástól a képviselőket, és nem összehozza. Márpedig a város érdeke össze kell, hogy hozzon bennünket.

– Nagy várakozás előzte meg az első képviselő-testület felállását. Az mindenki előtt világos volt, hogy új vezetés lesz, tehát akik indultak és befutnak, azok formálni fogják a várost.
Az emlékeimben a testületben eltöltött nyolc évből sajnos nem sok jó maradt; az apró sikerekhez nagy kudarcok társultak, így inkább ezek azok, amik először eszembe jutnak, és részben ezért sem jelöltettem magam a harmadik ciklusban.
A városfejlesztési bizottság elnökeként az első időszakban például nem tudtam elérni, hogy a pavilonsor bal oldalán elbontsák végre azokat az épületeket, amelyekre érvényes bontási határozat volt. Nem tudtam elérni, hogy a fizető parkolási rendszer bevezetésekor a keszthelyiek egész évben mérsékeltebb áron parkolhassanak. Szintén kudarcként éltem meg a II. világháborús szoborral kapcsolatos huzavonát; nagy eredménye lenne a jelenlegi testületnek, ha ezt a problémát végre meg tudná oldani, és a szobor elhelyezésre kerülhetne a Várkertben.
Azt tapasztaltam – különösen a második ciklusban – hogy rendszerint egy szűk kör igyekezett keresztülvinni az akaratát, ami hellyel-közzel sikerült is nekik. Mivel a nyolc év alatt azt láttam, hogy ilyen lobbik érvényesülnek, úgy döntöttem, ebben nem leszek társ.
Mindig azt vallottam, hogy olyan személyek vállalják a képviselőséget, akiknek nem az anyagi biztonságuk megteremtése érdekében van szükségük a mandátumra, és nem is azért, hogy végre tekintélyük legyen az emberek előtt. Véleményem szerint abból lesz jó képviselő, akikre az emberek amúgy is felnéznek, akit tudnak tisztelni. Ezért számomra érthetetlen, hogy olyan emberek is részt vehetnek a város vezetésében, akik meg sem méretik magukat a választásokon, hanem egyszerűen, egy másik törvény alapján listáról bekerülnek. Mindig ellene voltam annak, hogy pénzt kapjanak a képviselők a testületi munkáért. Két éven át kitartottak emellett a többiek is. Azonban ugyanez a csapat 1993-ban már megszavazta magának a tiszteletdíjat. Talán addig tartott a lelkesedés...?