– Mikor kezdett futni?
– kérdeztük az éppen néhány szabad óráját töltő orvost.– Már az egyetem alatt is sokat futottam. Mint minden hosszútáv-futónak, nekem is nagy vágyam volt a maraton. Eleinte kisebb versenyeken indultam, aztán jött a félmaraton, és idén októberben indultam a budapesti Kaiser’s Plus Maratonon, ahol sikerült teljesítenem a távot. Időközben – szinte teljesen titokban – az interneten utánanéztem a New York Marathon részvételi feltételeinek, és jelentkeztem. Minden évben közel félmillióan kérik a részvételi lehetőséget a világ minden tájáról, ebből összesen harmincezret sorsolnak ki, akik lefuthatják a távot. Egyszer csak jött az értesítés, hogy engem is kisorsoltak... Egy pécsi vállalkozó barátom, Schneider Imre szponzorálásának köszönhetem, hogy részt tudtam venni a versenyen.
– Közel negyvenhárom kilométer – belegondolni sem könnyű; hogyan lehet erre felkészülni, ráadásul úgy, ha az ember közben gyakorló orvos?
– Hétközben nem nagyon volt időm edzeni, inkább a hétvégékre terveztem be nagyobb távokat. Sajnos, a közelben nem találtam olyan erdei utat, ahol megfelelő hosszúságú „pálya” lenne. Így általában betonon futok, vagy az egyetemi pályán köröket, ami elég unalmas. Az is előfordult, hogy elfutottam Balatonfenyvesig. A nagyobb versenyek előtt edzéstervet készítek, úgy próbálok felkészülni.
– Egy maratoni versenyen mi a cél? „Csak” az, hogy végigfussa a távot, netán az is, hogy bizonyos időn belül, vagy az, hogy mondjuk egyszer az elsők között, az élbolyban legyen?
– Szerintem – kivéve a profi sportolókat – itt mindenki úgy indul neki, hogy csak teljesíteni tudja. Négy óra körüli az az idő, amíg az ember lefutja a távot. Közben egyszer, kétszer, netán többször is átesik egy-egy holtponton, amikor úgy érzi, hogy kész, vége, meghal, nincs tovább, inkább feladja. Aztán csak sikerül valahogyan erőt merí- teni, és az ember tovább megy...
– New Yorkban hol volt ez a pont?
– A 32. kilométernél éreztem úgy, hogy nincs tovább... Épp egy emelkedőn kellett felfelé futni, ahol nagyon fújt a szél. Előttem egy nagyon szép fiatal lány ment egy kerekesszéken. Valószínűleg béna volt a lába, de mégis elindult a versenyen. Hajtotta magát fel azon az emelkedőn, a segítői, akik vele futottak, hátra fordulva bíztatták, hogy gyerünk, Carol, meg tudod csinálni... Lassan utolértem, és ahogy elmentem mellette láttam az arcán az iszonyú erőfeszítést, és közben folytak a könnyei; de nem adta fel. Akkor azt mondtam magamban, ha ez a lány így bírja, akkor nekem is bírnom kell!
– Mi van a verseny után?–
Vannak, akik összeesnek, elvesztik az eszméletüket, és komoly orvosi segítségre van szükségük. Sajnos, az is előfordult, hogy 2-3 ember meghal egy-egy ilyen nagy versenyen; szeren-csére idén ilyen nem történt. A lényeg az, hogy a célba érés után nem szabad leülni, lefeküdni – bár az ember legszívesebben azt tenné – hanem igazság szerint még húsz percet sétálni kellene. A valóság úgy néz ki, hogy sokan fetrengenek, izomgörcseik vannak, rosszul lesznek...
– Ön hogy vészelte át ezt a kritikus időszakot?
– Most nagyon jól; mire az unokatestvérem megtalált, már átöltöztem, teljesen jól voltam, meg is kérdezte, hogy na, lefutottad?
– Van ennek valami titka?
– Taktikázni kell. Nem lehet nagy hévvel neki indulni, mert nagyon nagy a táv. Meg kell találni azt a tempót, amikor az ember úgy tud futni, hogy nem liheg, nem szúr az oldala, nam kapkod levegő után, mert különben nem fogja bírni, oxigénhiány lép fel. Gondoskodni kell a megfelelő folyadék utánpótlásról, mivel azt rengeteget veszít az ember a ver-seny közben. New Yorkban a verseny előtt kaptunk egy kis füzetet, amiben minden részletesen le volt írva, még az is, hogy majd a futás közben milyen italt hol talál az ember: hol van a víz, a különböző energiaitalok, ezekkel kalóriát is juttat az ember a szervezetbe. A lényeg az, hogy aki maratonon indul, annak hosszútávon kell gondolkodnia. Mint az életben.
Az avató ünnepség – amelyet Gyenesdiás Nagyközség Önkormányzata és a XX. Századi Háborúk Hősei Emlékműve Alapítvány rendezett – a Szent Ilona kápolnában az áldozatok emlékére celebrált szentmisével kezdődött, majd a Tapolcai Kiképzőközpont díszegységének katonai tiszteletadása mellett dr. Csehi Ottó alpolgármester mondott ünnepi beszédet, emlékezve az ország történelmének e gyászos időszakaira. A két világégés során Gyenesdiás férfilakossága – a korabeli lakossági arányokat figyelembe véve – szinte megtizedelődött, hiszen az I. Világháborúban 52, a II. Világháborúban 47 halottja volt a településnek. Az emlékmű fekete márványlapja az ő nevüket felsorolva állít örök emlékeztetőt. A nagyközség régi adósságát rótta le az emlékmű állításával, hiszen egyrészt évtizedekig a politika nem engedte a kegyeleti jog gyakorlását, majd mikor már ez nem jelentett akadályt, akkor az anyagi háttér nem volt ehhez biztosított.
A Balaton mellett született művésznő – aki 1958 óta állít ki – nagyméretű olajfestményeit hozta el Keszthelyre, amelyeknek kompozíció és színvilága elgondolkodtató, s bár egy elvont világ tárul elénk, mégis vonzó képi világot tár elénk. E megújuló művészete nem sorolható sem az izmusok, sem az irányzatok szűk keretei közé, s valószínű, hogy sajátos, belülről fakadó látásvilágának köszönheti, hogy hazai kiállításai mellett Európa számos országában ismerhették meg alkotásait. Mint önmagáról írja: „Képeim mindig a legteljesebb természet-megfigyelésből indulnak, de mire kiteljesednek, ott állok magamban a művemben. Benne vannak gondolataim, érzelmeim, gesztusaim. Mivel az évek irgalmatlanul száguldanak, ezek a gondolatok és érzelmek egyre nagyobb mélységeket kavarnak
fel...”